Volt már olyan veletek, hogy miközben történt valami, pontosan tudtátok hogy ez egy olyan mérföldkő, hogy utána már semmi sem lesz a régi…és mindeközben ez a történés apró volt, ha nem álltál volna meg, talán észre sem veszed.

Nem, ez a cikk nem az új cruffinról szól. Az is egy kis mérföldkő, elég nagy. De arra rákészültünk. Hajtogattuk, fontuk, óvatosan tojásoztuk, ici-pici gőzzel sütöttük és izgulva töltöttük meg. Aztán felvágtuk, megcsodáltuk és pultba tettük.

De én most nem az ilyenekről beszélek.

A két nagy havazás között, amikor egy pár napig hirtelen meleg lett, egy vasárnap délelőtt amikor én még a második délelőtti kávémat ittam és örültem hogy itthon vagyok és csak nézek ki hatalmas ablakunkon a kertbe, kislányom fogta magát és azt mondta – „Anya én egyedül kimegyek kertészkedni”. Na, gondoltam, persze, úgyis 2 perc múlva jön hogy segítsek felöltözni, és menjek ki. Fújjunk orrot, tűrjük be a derekát, stb. És itt jött a nagy pillanat. NEM JÖTT. Felöltözött a kis ötéves, kifújta az orrát egyedül, betűrte a derekát és kiment. Az ablakból néztem, ahogy kis gereblyével gereblyéz, ágakat gyűjt, bogarakat néz, köteleket köt a legfurcsább helyekre és szuperhősként megmenti a világot. Aztán fogta magát és átnézett a szomszédba. Én tettem a dolgom, készen állva a szokásosra, hogy mindent eldobok mert úgyis menni kell segíteni. ÉS MEGINT JÖTT A DÖBBENET. Nem kellett menni! Eltelt vagy egy óra, mire kimentünk és mi mondtuk, hogy jöjjön ebédelni. Na, ez egy nagy mérföldkő az önállóság útján. Észrevettük, megéltük, egyszerre voltunk boldogok és szomorúak. Sokszor csak nyaforgunk, hogy milyen nehéz szülőnek lenni, mennyi dolog van egy gyerekkel. Aztán ha egyszer elmúlik, mégis hogy fáj és hiányzik.

Ezek után egy másik hasonló fordulópont következett. Annus elkezdett úszni járni. Az a szabály (persze a mi korunkban sem volt ez máshogy, magam sem értem miért lepődtem meg), hogy a szülő az első alkalommal megnézheti a gyermeket az edzésen, utána pedig az öltözőben búcsúznak egymástól és az edzés végén ugyanott találkoznak. Nos, első alkalommal 100 dolláros mosollyal néztem végig az edzést, és bevallom kicsit izgultam a 2. miatt. Persze elmagyaráztuk már a legelején, hogy ez így lesz, de gondoltam lesz majd egy kis sírás mint első nap az új oviban. Na és itt  volt megint egy fordulópont. Semmi sírás, se puszi, se pá csak annyi, hogy „Anya akkor majd időben legyél itt, ne késs el” – aki ismer, tudja hogy későgép vagyok, még az 5 éves lányom is. Sarkon fordult a kis piros pöttyös úszósapis, fagyis fürdőruhás kis sellőm és otthagyott. Én meg álltam az öltöző ajtajában leforrázva.

És végül a harmadik fordulópont – mindez 3 hét leforgása alatt. A kis sellő biciklizni is megtanult. Egyik szintén hétvégi délután nem találom a férjem és a kislányom se a házban, se a kertben. Megyek ki az utcára, gondoltam biztos az örökké velünk lakó mesteremberekkel beszélgetnek. De nem. Anna a biciklin, Csaba guggol mellette és bizalmasan sutyorognak. Csaba magyaráz, Anna figyel. Aztán indulnak, az ötéves egyedül megy, a férjem fut utána. Kiabálnék, hogy „ne, fogd meg, mindjárt elesik, túl gyorsan megy, összetöri magát…”. De csöndben maradok. Ők ketten meg nevetnek hangosan, és kiabálnak hogy „Látod, mi történt?”. Látom. Hogy ne látnám 🙂

Hány ilyet éltünk már meg szülőként. Amikor egy baba abba hagyja a szopizást. Vagy kinő az első foga. Mind mind az élethez tartoznak, de már sose lesz pont olyan mint előtte.

A külső szemlélő azt gondolná, nem történt semmi különös. Egy kislány egyedül volt kint egy órát a kertben, és elkezdett úszni és megtanult biciklizni. Mind megtanultunk, valószínűleg pont így. De nekünk nagy fordulópontok voltak, mert a mi kislányunk megint egy kicsit nagyobb és önállóbb lett.

Kellemes Húsvéti készülődést mindenkinek!

Sok szeretettel,

A Péklány