Húsvét vasárnap reggel azon tűnődtem a reggeli kávéval a kezemben, hogy pont 2 éve ilyenkor halt meg a Nagypapám, és már a telkibányi Nagyi sincs velünk december óta. Ez utóbbi tényen bárhol bármikor még mindig el tudom magam sírni, ugyanis a Dédi – így hívtuk amióta kislányom megszületett – nagyon közel állt hozzám. Épp a könnyeimet törölgetem, amikor szó szerint csoda történt. A virágágyás közepén egy szál gyöngyvirág áll, tele fehér bimbóval. Mi ebben a csoda? Amikor 6 éve ide költöztünk és elég béna voltam még a kertészkedésben, hoztam a Déditől Telkibányáról egy csomó gyöngyvirágot, merthogy neki a falusi ház előtt a kiskert tele volt vele. De mind elpusztult, mert nem jó helyre ültettem és ha jól emlékszem nem is locsoltam….És pont most, miután a Dédi nincs velünk, itt terem az ő kertjéből egy gyöngyvirág. Na ekkor még jobban sírtam, mert tudom hogy ezt ő küldte nekem – nekünk!

Hétfőn anyukámékhoz mentünk ebédre. Anyu a múlt héten töltötte be a 60-at. Ehhez képest évek óta egyre fiatalosabb és lendületesebb. Ebéd után Annával a kertben hintázott sikongatva! Egyikőjük hangosabban nevetett mint a másik és még le is estek egy párszor. Anyu sose foglalkozott azzal, hogy ki mit gondol róla. Egy-egy esés után nemhogy nem panaszkodott hogy “jaj itt ütöttem meg, ott ütöttem meg” ami valljuk be elvárható lenne egy 60 éves nagymamától, hanem konkrétan az egész utca tőlük zengett a hangos kacagásuktól. 🙂 Na ez az én 2. húsvéti csodám!

Apukám egy nagyon határozott, nagyon sikeres valaki volt egész életében. Két dolgot tanácsol mindig: 1) ha túl sokat agyalsz egy döntésen, akkor sose léped meg, 2.) “sz…d le hogy mit szólnak hozzá mások”, mert ha aszerint élsz és döntessz, akkor sose leszel boldog. Sokáig küzdöttem ezzel a két dologgal, merthogy szűz vagyok, annak minden típikus vonásával – tehát az agyalás az az én területem, az összes részletre kiterjedően…és tojni arra a mai világban, hogy ki mit szól ehhez vagy ahhoz, talán nehezebb mint valaha. Aztán 7 éve amikor a férjemmel megismerkedtünk, akkor kezdtek ezek a dolgok igazán érdekessé válni. Ő ugyanezeket az értékeket képviseli, talán jobban mint a szüleim. Így léptük meg, hogy házasok lettünk, kiköltöztünk a városból, éltük a magunk életét a saját értékrendünk szerint, nem foglalkozva azzal hogy mások mit szólnak.  Pedig az évek alatt nem kevés kritika ért minket. De miután nekünk ez nem divathóbort volt, egy idő után elfogadták a döntéseinket. Pár hete pedig mint tudjátok, szakmunkás pék lettem 🙂 Én, a diplomás, sok nyelvizsgás, sikeres multis lány. Már akkor sokan furcsán néztek rám, amikor állandóan sütöttem otthon…Nem értették, hogy mit akarok én ezzel. És pláne nem értették később hogy mit keresek a fiúk között az iskola padban, vagy hajnalonként egy pékségben. De nem foglalkoztam másokkal és a részletekkel (például hogy hogyan lesz meg család és munka mellett a gyakorlati időm, a vizsgáim). És persze jött minden 🙂

Sokszor az ember beleragad a kényelmesnek tűnő dolgokba, mert azt szokta meg. Az új utak ismeretlenek és az elején nehezebbnek tűnnek mint a megszokott. De ha nem indulunk el rajtuk, sose tudjuk meg hova visznek. 🙂 Mindig emlékeztetem magam arra az egyszerű dologra, hogy nem szabad FÉLni az új helyzetektől, a döntésektől (és általában semmitől), mert ha az ember FÉL, nem EGÉSZ! És ha nem egész, akkor nem EGÉSZséges sem a lelke, sem a teste! Arra bíztatok mindenkit, hogy merje észrevenni a jeleket és élni a saját boldog életét, nem foglalkozva másokkal. Mert közhely, de mégis igaz, hogy az élet túl rövid ahhoz hogy ne úgy éljük ahogy szeretnénk! 🙂