Uncategorized

Értem, értem de elfogadni attól még nem tudom…

A minap kezembe került a Nők Lapja, benne egy cikk Bujtor István fiával. Bujtor István, csakúgy mint Bud Spencer, Terence Hill, Louis de Funes és még jó páran a hasonló nagy nevek közül az életünk részei. A filmjeiken nőttünk fel, én személy szerint úgy éreztem egész eddigi életemben, mintha ismerném őket. Egyik-másikuk elvesztése – anélkül hogy személyesen ismertem volna őket-  komolyabban megérintett. A világ tényleg kevesebb tőlük.

A cikkben nagyon tetszett, ahogy Bujtor István fia, Balázs megfogalmazza, hogy ennyi év után sem tudja megszokni hogy az édesapja nincs vele. Nincs több vitorlázás, nincs több közösen eltöltött idő. Nem kertel, vállalja hogy még mindig fá. Velem is valami hasonló van mostanában. Lassan lejár a gyászév a Dédi halála óta. Ő az első igazi halottam, aki után rendszeresen sírok, aki még lassan egy év után is nincs nap hogy ne jutna eszembe.

088

Nehéz helyzetekben, vagy nagy fáradtság közepette esténként éveken át mindig Telkibányára képzeltem magam. A békés zempléni kis faluba, a Nagyi udvarára a hintaágyba, ahol az ajtót támasztó tuskón a rádióból szól a Kossuth, zúgnak a legyek és fújja a szél a nagy nyárfákat a focipálya fölött. Messze motoros fűrész. A Nagyi tesz-vesz, ismerős és jellegzetes mozdulatok, hangok, illatok vesznek körbe. Nyikorog a kilincs a nyári konyhában, el-el pöfékel egy Simson motor az utcán, vagy hangosan csörög a telefon. Biztos Keresztke, vagy Timi az – mondaná a Nagyi… De nem mondja. És ez a borzasztó. Soha többet nem mondja.

IMG_5782

Ahogy a cikkben is van, józan ésszel be lehet sok mindent látni, és persze meg lehet magyarázni hogy milyen szép hosszú élete volt, és itt volt az ideje, hogy megpihenjen, hogy milyen csodás hogy ott volt az esküvőnkön 7 éve és hogy megérte Annus születését Belátom, megértem, de attól még nagyon nagy az űr, fáj és nagyon hiányzik. A régen nyugtatóan ható békés, boldog gondolatok most inkább pityergésbe hajlanak. A legegyszerűbb ha ezeknek a gondolatoknak nem is járok a végére… Szerintem mindnyájan tudjuk milyen ez. Persze mindent felfog az agy, de a szív sok mindenbe nem tud belenyugodni. Új élet, új város, új munka, új ház vesz minket körül, de mostanában minden nap van valami, ami a Dédit eszembe juttatja. Egy birsalma, vagy egy doboz alján lapuló barack lekvár. A világ legfinomabbja, ami többet nem készül el. Mert nincsenek már azok az erős, erezett ráncos kezek, az ismerős körmök, a kézforma, a mindig hordott karikagyűrű. Nincsenek már a jó kis beszélgetések, a pletyik a régi konyhában, nincs már birsalma sajt, és nem lesz  karácsonyi beigli. Vagyis lesz, de nem olyan…

Tavaly azon a jeges decemberi napon, amikor a Nagyit temették, olyan szépen mondta a Lelkipásztor Úr, hogy Piroska néni mostmár megpihent. Pihenj Nagyikám, de azért tudd borzasztóan hiányzol itt lent nekünk!

090

IMG_5785

Értem, értem de elfogadni attól még nem tudom…” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Potyognak a könnyeim a monitort nézve.Annyira átérzem a soraidat, mi most élünk át hasonlót….hétvégén búcsúztam el nagyimtól (a gyerekeim dédimamájától) a kórházban…azt hiszem többet már nem látjuk egymást, mert nagyon nincs jól. Minden nap sírok érte azóta is már előre. Hatalmas űrt hagy majd maga után.

    Kedvelés

  2. Nem csak a “nagyik” mennek el, hanem velük együtt életünk egy része is. Elmegy a “keresztke”, “Timi”, a légydongás a nyikorgó kilincs. Jönnek az idők amikor mi válunk a nyikorgó kilincses emlékek formálóivá.

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s