Budapestről érkező barátaink szinte kivétel nélkül megkérdezik: „és nem unalmas az élet télen a Balatonon?„. Röviden? Nem. Hosszabban? Nagyon nem!

Fotó: Szántó Áron

Kezdjük az elején.

Sokan tudjátok, hogy a férjem télen kérte meg -14 fokban itt a Balatonnál a kezem, nagy hóban Tihany egyik eldugott kis étterembe, amit miattunk nyitottak ki és ahova azóta is minden nyáron visszajárunk. Aztán itt töltöttük az első „felnőtt” hétvégénket az Anna Grand hotelben pár éve, amikor elszabadultunk az első gyerekmentes hétvégére kislányunk születése után 10 hónappal. A hideg januári hétvégén ónos eső esett, de mi eltökélten botorkáltunk és csúszkáltunk az utcán egymásba kapaszkodva a jégpáncélon egy jó forralt borért. Szóval korábban is szerettük Füredet és a környéket télen is. És ez nem változott amióta itt lakunk. Gyönyörű és csöndes ilyenkor a tó, a környező hegyek, van idő kicsit elmerengeni a reformkoron a Kiserdei park illatos avarán sétálva. Ovi után le tudunk menni a Szívkórházhoz akár minden nap, vagy ki tudunk menni a Koloska-völgybe megnézi a muflonokat, vagy percek alatt át tudunk gurulni Csopakra, hogy onnan fogadjuk be a sok szőlőtőke látványát, a csendes Balatont és egy-két ilyen időben is kint sikló vitorlást. És ha lenne több szabad időnk, még számtalan helyre mennék el…még véletlenül sem unatkoznánk. Borászatokat és éttermeket járnánk végig, lovagolnánk, futnánk, irodalmi reggelire járnánk itt Füreden, elmennénk az összes fesztiválra (merthogy minden hétvégén akad egy a környéken), vagy csak kirándulnánk a Bakonyban. Vagy elmennék Tulipános Katához bútorfestő tanfolyamra, vagy korcsolyázni, esetleg fakutyázni, vagy síelni Eplénybe, vagy csak fotózni a környéken. Végig járnánk a Káli-medencét télen…Na jó, nem folytatom. Tervek vannak, rengeteg és nem unalmas egyik sem.

Ami azt illeti, nem vágyunk vissza Budapestre és a Dunakanyarba. Amikor leköltözésünk után először mentünk fel, majdnem megkönnyeztem hogy milyen szép az a város. A Vízi-városban és Óbudán töltöttem életem nagy részét, álmomból felkeltve is ismerem a hév tütüm-tütüm hangját, a Margit-hídi aluljáró zaját, a Kiscelli múzeum parkját, a Csillaghegyi hévmegálló átjáróját és hogy hova kell lépni rajta, hogy ne akadjon be rajta az ember sarka, a Rózsa-dombi rövidítő utakat, és mindez már nincs. Vagy legalábbis nem az enyém. De valójában a nosztalgia már aznap elmúlt, ugyanis rájöttem, hogy a város és az emlékek továbbra is megmaradnak, és szinte 2 hetente valamiért úgyis fent járunk, és a 1,5 órás dugó (amennyi idő alatt Füredről Budaörsre könnyűszerrel 120-as tempomattal felértünk) pillanatok alatt elfeledtette velem mindezt és alig vártam, hogy hazafelé lekanyarodjunk az M7-esről. Mára sorra tudom a települések nevét, ismerem az út menti épületek nagy részét és Füreden is egyre jobban kiismerem magam. Megszoktam hogy nincs Lidl, és megélem, hogy mindent szakboltban tudok vásárolni. Egyik kedvencem az elektromos bolt, ahol szó szerint mindent lehet kapni. Eddig akármiért küldtek a szakijaink, minden mindig volt és ami a legjobb, az eladók nagyon értenek ahhoz, amit árulnak és rendkívül kedvesek. Igaz ez a virágosra, a függönyösre, a patikusra, a gázszerelőre és a gyógytornászra is. Az emberek nyugodtak, kedvesek és beszélgetnek. Tényleg érdekli őket, hogy mi van a másikkal és ha lehet, segítenek. Sokszor kérés nélkül. Ezt még szoknom kell, főleg hogy el tudjam fogadni azt a fajta segítséget, amiért nem vár a másik semmit. 🙂

Az otthonlétet nem nevezném unalmasnak, mert a mi jó mesterembereink ét nap alá téve dolgoznak, falakat vernek ki. Igazából vágyok egy kis itthoni „unalomra”. De az élet egy majdnem 5 éves kislánnyal nem lehet unalmas. Szerencsére.

A pékségben zajló élet pedig szinte minden nap tele van újdonsággal. Nincs két egyforma napunk, nincs két egyforma vendégünk, nincs két egyforma termékünk. Minden nap mást sütünk, akár többet is. Most, hogy túl vagyunk a Márton napon, nagy bejgli és panettone gyakorlásban vagyunk éppen.

Ma, egy átlagos „unalmas” vasárnapon, túl kétnapi ebéd megfőzésén, túl pár kör mosáson és egy 4 órás egyedüli műszakon – benne persze új termékkel – , gondoltam este csinálok még valami unalmasat itthon is: egy mennyei mákos gubát vanília sodóval. Rég nem írtam már a blogra receptet, ezért fogadjátok szeretettel.

 

Hozzávalók:

Gubához:

• Kiszáradt kifli, kalács – nálam egy 3 napos mákos-mazsolás kalács lapult a fiókban, kb. 200 g-os
• Tej, 6 dl
• Vaníliás cukor, 1 csomag
• Vaj, 30 g
• 80g darált mák
• 80 g porcukor

Tudtátok, hogy létezik hivatalosan olyan péksütemény, hogy gubarúd? Régen sütötték, kalács tésztából, de nem fonták hanem hosszú rúddá formálták, hogy egyforma szeleteket lehessen belőle vágni. Én mindig pár napos kalácsból vagy kifliből csinálom (isteni a békebeli vajas kiflink a pékségben), hiszen éljen a „riszájkling”.

A kalácsot felszeletelem kisebb darabokra és kb. 10 percre szétterítve a sütőbe teszem 180 fokon, hogy kicsit megpiruljon. Utána egy nagy tálba teszem, és leöntöm vaníliás cukros tejjel. Átforgatom, hogy mindenhol megszívja magát. Érdemes a tejet adagolva önteni a tálba, hogy nehogy túlságosan elázzon a kalács. Az a jó, ha nem teljesen puhák a darabok, hanem maradnak benne kissé száraz részek. Talán ezt a legnehezebb eltalálni.

A porcukrot összekeverem a mákkal, ráöntöm a kalácsokra és ismét átforgatom. A vajat vékony szeletekre vágom, rádobálom a gubák tetejére és visszateszem a sütőbe a tálat 10 percre.

Közben elkészítem a vanília sodót.

Hozzávalók:

• 2 tojás sárgája
• 75 g cukor
• 2 dl tej
• 1 csomag vaníliás cukor, de én most a kis madagaszkári vanília őrlő fűszermalmomból őröltem bele vaníliát
• 20 g liszt

 

Egy kis lábasba a hozzávalókat beleteszem és összeforralom. Ha túl sűrű, lehet még bele tenni egy kis tejet. Érdemes habverővel folyamatosan kevergetni, mert hirtelen besűrűsödik.

Nos, egy újabb hét eltelt,  a mákos guba elfogyott és az élet kicsit sem unalmas télen a Balatonon. Szép hetet mindenkinek!

 

Sok szeretettel,

Péklány

Ami a szívemen, a számon