Ha jól meggondolom, a tavaly augusztusi gradói út óta nem sikerült kikapcsolódnunk igazán. Egyik nehezebb napunk délutánján hirtelen ötlet pattant ki az én imádott férjem fejéből – miért is nem megyünk el egy pár napra Olaszországba? Miután kislányommal együtt kiugrottunk a bőrünkből a hír hallatán, másnap már le is foglalta a szállást és rá 3 napra reggel 7-kor már indultunk is. (Szerencsére kis csapatunk elengedett minket erre a pár napra – azt hiszem látták, hogy ránk fér :)). Tőlünk szokatlan módon, most nem az egész házat és ruhásszekrényt vittük el erre a pár napra. Az út során az Alpokat látva megint megbeszéljük, amit már ezredszerre – hogy milyen szerencsések az olaszok, hogy még mindig vannak hegyeik, van tengerük, vannak folyóik, vannak hagyományaik és hogy nagyon valamilyenek.

Ausztrián keresztük utaztunk Chioggiába, ami ugyanolyan cölöpökön (valójában természetes szigeteken) épült kis város, mint Velence. Csak éppen nincsenek turisták, mindenki halászatból él, az egy főre jutó olasz kocsik száma annyi mint gyerekkoromban, mindenki csacsog, nevet és hangosan beszél.

A nők továbbra is nagyon csinosak – Annus tátott szájjal nézte a picérnőt, a hotelban a reggeliztető lányt, a boltost, mi pedig a 60 feletti hölgyeket, akik frizurával, sminkkel, napszemüveggel, parfüm felhőben, arany ékszerekkel, tökéletesen összeválogatott, szigorúan szoknyás együttesben pattantak fel biciklire, hogy a siesta utáni, egyre jobban lüktető főtérre menjenek. Itt találkozik a város. Mindenki lepukkant, romos, a tengeri pára és só által meggyötört épületekben lakik. Nem értjük, hogy ez itt miért tetszik nekünk mindig – otthon ki lennénk borulva. De itt romantikus és legfőképpen hiteles és őszinte. Igen. Leginkább azért szeretem Olaszországot, mert annyira őszinte. 50, vagy még annál is több éve működő halászhajókkal mennek ki a tengerre. Régi, szigorúan kis méretű autókkal és robogókkal járnak, mert arra van szükség. Állva isszák a fekete kávét a bárban, mióta világ a világ. Az emberek biciklivel, gyalog és robogóval jönnek a főutcára. Az éttermest nem érdekli, hogy mi már 7-kor éhesek vagyunk – az étterem akkor is fél 8-kor nyit. Mindig is akkor nyitott. Beszélgetnek, hangoskodnak, őszintén érdeklődnek a másik iránt. Kibeszélik gondjukat bajukat, közben elszopogatnak egy pohár Aperolt. Közéjük ülünk egy kis asztalhoz és csak nézzük, hallgatjuk őket. Nézzük ahogy beszélnek, ahogy gesztikulálnak tele energiával és lendülettel, ahogy nevetve közlekednek és dudálnak. Rejtély, hogy hogy nem ütköznek össze. Senki se kövér még mindig, és szinte sötétedésig szükség van a napszemüvegre. Zseniális :).

Az egyik napot Velencében töltjük. Vége van már a karneválnak, így nagyon élvezhető a város. Gondolázunk egyet a csatornákon, és a hajót irányító úriember elénekelni nekünk az ‘O Sole Mio-t’. Giccs giccs hátán, de én ezt imádom. Legjobban a csendes kis csatornák nyűgöztek le. Ezek is olyan őszinték. Nincs más, csak a már annyi kort megélt és annyi mindent látott épületek, a tenger és a gondola. A sofőrünk elmondja, hogy ő a hajón “született”, az apja halász, és már a nagyapja is gondolát hajtott. Egy egyszerű, de annál velősebb mondattal egész délutánra mosolyt csal az arcunkra – ‘That’s my serve’- mondja arról, hogy miért ezt csinálja. Annyira egyszerű és őszinte megfogalmazás. Elmondja, hogy Velence nem süllyed, mert természetes szigetekre épült. De az éghajlat változást nap mint nap a bőrükön érzik a velenceiek – erős a szél, emelkedik a tengerszint és ez okozza a fő problémát. A három napból kettőn egyébként valóban brutális szél van és mivel nem hoztuk az egész gardróbot, kissé meg is fáztunk. Egyre több helyen látjuk a táblát, mely szerint a turisták nem húzhatják a samsonite bőröndjeiket a macskaköveken, ugyanis zavarják a helyi lakosokat. (Bocsánat, de megint csak ezt tudom mondani, hogy ez is annyira őszinte. Az ő városuk, alkalmazkodjon aki oda utazik.)

A Szent-Márk Bazilika előtt, a bejáratnál egy őr áll. Feladata, hogy koordinálja a sort – ami most nincs – és hogy elküldje a turistákat a szekrényekhez, mert hátizsákkal nem lehet bemenni. Mi pont befelé készülődünk, mikor egy angolul beszélő pár egyszer csak megjelenik és elkezd beszélni az őrhöz. Az őr nem válaszol a kérdésre, hanem egy erélyes Bon Giorno-val köszön. A másik férfi újra elmondja a magáét. Az őr köszön neki angolul. A másik újra felteszi a kérdést, egyre idegesebben. Mire az olasz őr tökéletes angolsággal elmondja neki, hogy tudja uram, mi ha valakihez hozzá szólunk, először köszönünk. A pár sértődötten hátat fordít és elmegy. Mi a férjemmel összenézünk mosolyogva, és elégedetten. Hányszor járunk így a pékségbe. Valaki beszalad, nem is köszön, csak nézi a polcot és mondja, hogy mit kér. Csaba pedig köszön neki. Aztán újra és újra egészen addig, míg az illető vissza nem köszön…

Utolsó este egy kis sétát teszünk a városban. A kis csatorna mellett egy csapat gyerek halad, olyan 10-12 évesek lehetnek. Fiúk és lányok vegyesen, bömböltetnek valami rap zenét. Hangos, zavaró. Egy kicsit belehúzunk, hogy lehagyjuk őket, mire az egyik fiú kilép a csapatból, oda Annushoz és megkérdezi végtelen kedvességgel, hogy hány éves. Bármilyen vagányak, felnőtt a gyerekhez, gyerek a gyerekhez kedves és barátságos. Valahogy ezt a fajta vagányságot lenne jó gyakorolni. Azt, aminek nem éle van és ettől már átmegy bunkóságban, hanem ami csibészes.

Egy szónak is száz a vége, az olaszoknál minden változatlan. Nagyon őszinték, nagyon valamilyenek, és még mindig van bennük tartás. Tehát továbbra is imádnivalók.

Sok szeretettel,

A Péklány