Uncategorized

Akiért a harang szól…

Ez most nem kenyér. De nem is kalács…

Fáj a szívem, fáj a lelkem, és jól esik kiírni magamból. Napok óta tudjuk, hogy a mi szeretett Nagyink nemsokára már nem lesz közöttünk.

És ma reggel megjött a félve félt hír: meghalt a Nagyi az éjjel.

„Jobb ez így”, mondja az agyam, hiszen az elmúlt évek nagyon nehezen teltek már. „Szép kort megélt (86)” – mondja mindenki. „Micsoda szerencse, hogy még találkozott a dédunokájával – Annussal”.

Persze, ez mind-mind igaz, de attól még borzasztóan hiányzik! Ma reggelre tényleg kevesebb lett a világ, valami elmúlt.

dedi-haza-9

Ma Telkibányán érte szól a harang. Nem vagyok ott, de mégis hallom ahogy a völgy csendjét megtöri a harangszó. „Sándornéért harangoznak, mondják ma a falusiak”– mert Bányán mindenki tudja, hogy kiért kongatnak aznap. Nagyi is mindig tudta és úgy olyan egyszerűséggel és nyugalommal mondta hogy épp ki halt meg, hogy mindig meglepődtem. Ő még egy olyan régi világból való, ahol a falusi emberek nem féltek a haláltól. „Egyszer mindenki ideje eljön”- hallottam tőle már gyerekkorom óta és láttam rajta, hogy ezt komolyan gondolja és nem fél. Az élet részének tekintette a halált. Milyen bölcs dolog…

Kiskoromban minden nyarat a Zemplénben töltöttünk a Nagyinál. Hol szülőkkel, hol szülők nélkül. Micsoda mesés világ és kor volt az, és micsoda szabadság! Gyerekként egyedül jártunk a patakhoz, hogy mezítláb tapicskoljunk és horgásszunk. Naphosszat kint voltunk az udvaron, a falu fölötti mezőkön, a focipályán vagy az úttörő táborban, és senki sem aggódott értünk. Jártunk Tóth nénihez, Kerekesékhez és Tiborékhoz. Egyedül, gyerekként át a falun, hol gyalog, hol biciklivel, hol rollerrel autók mellett, autók között. Valahogy sosem esett bajunk. Nem számított hogy koszosak vagyunk, hogy mai szemmel veszélyes vagy dolgokat csináltunk, hogy mikor feküdtünk le. Esténként lavorban melegített vízzel mosakodtunk, és egész nagy korunkig biliztünk, mert rettegtünk a ház mögötti falusi wc-től. Sötét volt, büdös és pókos. Bár nem volt hívő a Nagyi, mégis minden este elimádkoztuk az Én Istenem, Jó Istenemet és minden este elmesélte a cigányos mesét (szilvát lop a cigány és rádől a kereszt). Naphosszat az aszfalt úton bringáztunk, ugró iskoláztunk és krétával rajzoltunk, tojással és szilvával dobáltuk a táborba érkezőket az unokatesómmal. Igazi csibész gyerekek voltunk. Később az öcsém, aki szintén minden nyarat itt töltött, rendszeresen elárasztotta a Nagyi kertjét slaggal. És ő mégse szidott le minket sose! Ellenkezőleg! Hajnalban kelt, bevásárolt amíg mi aludtunk, felsöpört, rendbe tette az udvart, befűtött ha kellett és minden reggelre kipucolta a cipőnket és kimosta az előző napi ruháinkat és csak ő tudja hogy, de meg is szárította. A tej a tejcsarnokból jött és ahogy felforraltuk az esti vagy reggeli kakaóhoz, mindig bőrös volt a teteje. Utáltam a bőrt és a falusi tej szagát. Nagyi régen állatokat tartott, én már csak a macskákra és csirkékre emlékszem, amiből mindig le is vágott egyet-egyet a vasárnapi húsleveshez és töltött csirkéhez. Később tojásért a szomszédba jártunk, zöldségért a „Fóliás Zsuzsika nénihez”. A kertben termett az alma, a körte, a dió, a szilva, földbe mindig bevetve a krumpli, a karalábé. És a takaros kis ház előtt mindig volt egy szép füves-virágos rész, ahol mindig ott várt minket ebéd után a párnás hintaágy, amibe akkor is bele kellett feküdni, ha 1 perc után hányingerünk lett. Ilyenkor a Nagyi mindig odaült hozzánk, lábunkat az ölébe tettük és simogatott minket. Közben beszélgettünk, hallgattuk a harang szót, a Kossuth rádiót, vagy egyszerűen csak csöndben voltunk. Nem néztünk TV-t és nem nyomkodtunk telefont. Még 4 éve is így volt ez, pedig igencsak 30 éves voltam már akkor! Imádtam ahogy nyár végén augusztusban már máshogy zúgtak a nyárfák, előre jelezvén a nyár elmúlását. A gangon szépen sorakoztak mindig az aktuális dolgok (leszedett dió vagy alma, befőzött lekvár vagy savanyúság, gönci barack), nem lehetett eltéveszteni hogy milyen évszak van. Nem úgy mint ma…

Esténként a nappal szedett nyárssal szalonnát sütöttünk, amit parázsba sült krumplival ettünk. Ha veszekedtünk az öcsémmel, Nagyi mindig próbálta elcsitítani a konfliktusokat. Még kamuból rá is csapott a kezemre, hogy az öcsém megnyugodjon hogy elnyertem méltó büntetésem, de valójában így mindketten jól jártunk és ő nem tett igazságot. Később szó nélkül elviselte kamaszkori ámokfutásunkat Zsuzsi barátnőmmel, ami mai szemmel sem volt gyenge két 16 éves lánytól…

Az én békés Nagyikámnak volt egy másik oldala is. Kemény időket élt, szívós volt és rafkós – a szó jó értelmében. Nem lehetett átverni a piacon, értett a falusi gombához és nem volt szívbajos semmitől! Szegényhez egy pár éve egymás után többször is betörtek éjszaka a nyugdíjáért, és amikor meglett a tettes és szembesítés volt  a bíróságon, az én bátor Nagyim először számon kérte, majd leszidta a fiút – merthogy ismerte. És ezek után együtt éltek tovább a faluban. Akkor is azt mondta, hogy „Hát mit csináljak? Meneküljek el? Ha agyon ütnek éjszaka, akkor agyon ütnek!”

Egyedül élt legalább 40 éve, amióta a férje meghalt, és egyedül nevelte fel anyuékat. Sok dologban makacs volt, a kakaós csiga, vagy a karácsonyi beigli és mézeskalács sütés pontos lépéseiben és receptjében nem tűrt meg semmi ellenvetést. Mondjuk jól is sikerültek mindig!

Annus születésekor a Nagyiból Dédi lett. Jó barátok lettek. Dédi régi tapsolós énekeket tanított Annusnak (lóg a lába lóga és Hopp Juliska- Hopp Mariska) és akármilyen utálatos is volt vele a kis kétéves dackorszakos, sose sikerült kihozni a sodrából. Sőt, még engem nyugtatott, hogy „hagyd rá!”.

dsc00647
4 generáció együtt még 2013-ban Karácsonykor: Anyukám, a kis Annus és Dédi, illetve jó magam fényképezek

Utoljára az ősz folyamán jártunk Dédiénél, akkor készítettem ezt a pár fényképet az udvaron. Valahogy tudtam, hogy talán ezek lesznek az utolsó képek amik úgy készültek, hogy a Dédi még velünk van.

 

Köszönöm Nagyi, hogy neveltél és szerettél minket, hogy ilyen sokáig velünk voltál, hogy ilyen sok mindent tanítottál. Sokkal jobb és értékesebb ember lett belőlem, hogy ezeket mind átélhettem veled. Szóljon érted ma a bányai lélekharang, kürtölje világgá hogy mától nélküled kevesebb a világ! És megígérem, hogy Annussal minden este az „Én Istenem Jó Istenem” után kikukucskálunk a tető ablakon és megnézzük hogy melyik csillagról vigyázol ránk. Isten veled!

 

 

Akiért a harang szól…” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Megegyszer elolvastam, nagyon szepen irt az Orsi, szinte hallom a harangszot es latom hogy igazan mi tortenik ahogy leirta.
    Nagyon sajnalom Anyukad Rozsikam.Ilyenkor nem lehet mit mondani, de gondolatban veled vagyok.
    Maradok sok szerettel, oszinte reszvetem, a messze tavolbol, baratnod, Eva

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s