Finomságaim

Mézeskalács szívek székelyföldi ütőfával

Pár éve elmentünk a Szentendrei Skanzebe Márton napkor, ahol két idős néni az egyik tájázban mézeskalácsokat készített és árult. Csodálatos, szív formájú, díszített mézeskalácsokat, amiből persze azonnal vásároltunk is, és ami évekig díszítette a konyhánkat. Sose gondoltam, hogy pár évvel később az egyik mézeskalács sütő néni a szomszédunk lesz, és azt se hogy még pár év múlva pék és mézeskalács készítő iskolába járok majd. De hát valamiért így kellett lennie.

A Pesti Barnabásba való beirakozáskor a tájékoztatón elmondták, hogy a tananyag a mézes kalács készítést is tartalmazza, és hogy a végzettségünk nem csak Pék, de Mézeskalács készítő is lesz. Nem vártam sokáig, felkutattam az interneten a képek alapján legszínvonalasabbnak tűnő mézeskalács ütőfa készítő fafaragó mestert. Az úriember Székelyföldön él, a telefonban hangja zene volt füleimnek, csak úgy sisteregtek az s betűk és a kérdések. Szeretek székely emberekkel beszélgetni. Egyszerű kérdéseket tesznek fel, mégis nehéz rájuk választ adni. Kissé ironikusak, mégis tisztelet tudóak. És elképesztő tartás van bennük. Miután mindent leegeztettünk – nemcsak szív formájú mézeskalács ütőfát rendeltem, hanem két Bogyó és Babócás keksznyomót kislányomnak és egy henger formát is amivel szintén kekszet lehet készíteni – már csak a férjemnek kellett szólni, hogy szervezze meg az utat Erdélybe. Ebben ő eléggé járatos, ugyanis évente kétszer szoktunk ellátogatni a Hargitára. Szeretjük az ottani embereket, a nyugalmat, a természet közelségét, a táj vadságát és lágyságát, és azt a megmagyarázhatatlan érzést ami ott mindig átjár bennünket.

Egy novemberi hétvégén indultunk útnak péntek délután, miután fájó szívvel de a nagymamákra bíztuk kislányunkat. A 9 órás utat még valahogy kibírná, de az infrastruktúra hiányát és az ottani sok autós utazást már nem. Általában 1 nap után hívogatjuk ilyenkor a nagymamákat, 2 nap után fotókat nézegetünk a saját gyerekünkről, harmadik nap beteges elvonási tüneteink vannak és már videókat is nézegetünk amin ő van.

Szállást Székelyudvarhelyen foglaltunk, a Gondűző hotelben, ami a város legjobb részén helyezkedik el, és ami az összes eddigi szállásunk közül a legjobb volt. Az elmúlt években bejártuk a vidék összes nagyvárosát, Parajdot, Szovátát, Marosvásárhelyet, Gyergyószentmiklóst, Csíkszeredát, a határvidéken lévő Nagyszebent, Brassót és Segesvárt (ezek ma már inkább román települések), de a nagy és örök kedvenc a patináns, színmagyar Székelyudvarhely. Az út borazalmas volt, majd 10 órán át tartott, ugyanis nincs autópálya csak egy 50 km-es szakaszon, falvakon kell keresztülmenni, tejköd volt, és az út tele volt rókákkal. Nehezítésként egy 150 km-es szakszon nincs benzinkút és parkoló sem. Így elég későn, hajnali 2-kor érkeztünk meg. Persze mi ezt tudtuk, hiszen mindig így van ez, és az utazás része ez is. Más országba úgy gondolom nem viselném ezt el, de amikor ide jövünk, alig várom hogy átérjünk Nagyváradon, elhagyjuk a Királyhágó dombjait, Bánffyhunyad bádog palotáit, és megérkezzünk a Maroshoz és ezáltal Székelyföld szívébe, ahol már minden magyarul van kiírva és persze mindenki magyarul is beszél. A város éjjel 2-kor nyüzsgött a fiataloktól, a közelben ugyanis 3 szórakozóhely is van. Mindig meglep, hogy itt nem káromkodnak a tinik és a fiúk udvariasak a lányokkal. Valahogy nem olyan taplók az emberek mint itt Budapesten, nem agresszívek és nem tolakodóak. Ezekkel a gondolatokkal és az idős portás jókívánságaival térünk nyugovóra.

Másnap a bőséges reggeli után (persze van zakuszka és padlizsán saláta is – itthon mi ezt hívjuk zakuszkának) elindulunk a fafaragóhoz. Felhívtam, miután nem adta meg a pontos címet, és ezt az eligazítást kaptam: ha beérnek a faluba (Gidófalva), a tanács előtt tessék jobbra fordulni a földúton, aztán ahol van a fenyő és a gesztenyefa, na aközött talál meg. Persze nem találtuk meg egyből a házat, és amikor az utcából felhívtuk a mi mesterünket, azt kérdezte, hogy tán nem tudom melyik a gesztenyefa? Mire mondtam, hogy lehullott minden levél, nyáron felismerném, de most nem. És a fenyő, az megy? Kérdezte irónikusan. Megy bizony, de az utcában van több is…Ennyiben maradtunk, és kijött elénk a ház elé. Na erre a fajta iróniára utaltam az elején 🙂

Amíg György az utolsó simításokat végezte az ütőfán és a keksznyomókon, felesége a két gyermekkel, Sárával és Gergellyel együtt megmutatta a templomot, ahol épp most restauráltak egy régi freskót. A templom egyike azoknak a régi templomknak, melyekről mostanában sokat cikkeznek az újságok. A hölgy egyébként keramikus, Miskolcra valósi, éltek férjével együtt Budapesten, de kb. 7 éve hazaköltöztek a férje szülőfalujába és azóta itt élnek boldogan a gyerekekkel. Van két kutyájuk és egy lovuk – amiről kiderül hogy csak hobbi ló, ugyanis nem szekér húzásra használják mint itt mindenki, hanem huszárkodáshoz. György a fafaragás mellett huszárkodik is. Süt a nap, ráérősen beszélgetünk az udvaron, a gyerekek játszanak, kapunk burján teát havasi mézzel és mazsolát, csipegetni. A gyerekek 3 és 5 évesek, nagyon okosak, értelmesek. Gergely a kisebbik tökéletesen és választékosan beszél és szabadon jár-kel az utcán, mint egy kisfelnőtt, elmegy nővérével kettesben a szomszédba ahol frissen sültek a kiflik, majd együtt visszasétálnak a templom kertbe és jól látszik, hogy a kert mögött lévő óriási lejtő sem ismeretlen számára. Leül mint egy kis bölcs és onnan szemléli az előtte elterülő világot, az Olt folyót és a mellette legelő kecskéket, és a messzi Brassói havasokat. Istenem, micsoda szabadsága van itt az embereknek! Mikor mernénk mi a 11-es útra kiengedni kislányunkat ahol 2 havonta pont a mi falunkba meghal valaki autóbalesetben…

Szó esik az itteni élet nehézségeiről, szépségeiről, a világ nagy dolgairól, majd ahogy szoktunk az ilyen ismeretlen ismerősökkel való beszélgetések után teli fejjel indulunk vissza. Brassó és Fogaras nincs messze, de minkettőt láttuk már és nem feltétlenül jó emlékek jutnak eszünkbe, ezeken a helyeken még ma sem szeretik a magyar szót. Így elhagyjuk Sepsiszentgyörgyöt, elmegyünk Tusnád fürdő mellett, át Hargitafürdőn ami előtt az útról látszanak a Kárpátok csipkés vonulatai. Ez a kedvenc utam! Mielőtt visszatérnénk Székelyudvarhelyre, elmegyünk Korondra a kedvenc kermaikusunkhoz és veszünk két csészét, és egy szép tálat. Az itteni keramikus családot már régóta ismerjük, és persze itt sem maradhat el egymás ugratása. Amikor kiválasztottuk a csészéket és a tálat, szóltunk a néninek, aki nem volt a boltban, hogy kész vagyunk. Mire ő: “Választottatok? Na, nagyon ügyesek vagytok”. Ki mond ilyet manapság? Aztán a jó választásért cserébe megkínál minket egy kis áfonya pálinkával, majd a boltban lévő másik párt is “nehogy egyedül igyatok” felkiáltással. Imádom ezt a helyet!

Este elmegyünk kedvenc pizzázónkba, ahol igazi Csiki sört iszunk és jót beszélgetünk a gyergyóditróról származó felszolgáló lánnyal. Azért is érzem jól magam itt mindig, mert a lányok olyan magasak és olyan testalkatuak mint én: 190 cm magasak és vékonyak! Ja, nem…156 magasak, csípőben és az alatt egy kissé erősek :))))))))))

Mivel csak 2 teljes napunk van most, ezért vasárnap reggel Csíksomlyó felé vesszük az irányt, ugyanis sok megbeszélni és rendezni valónk van Babba Máriával a legutóbbi találkozásunk óta. A kegytemplom elé fél órával a mise előtt érkezünk, és a templom szinte már tele van, becsléseink szerint 600 ember jött el a misére. Szerencsére várakozás nélkül feljutunk az oltár mögé a Szűz Mária szoborhoz és utána két hely is akad az egyik sorban. A mise varázslatos, a kegytárgyboltban való ereklye szerzés után pedig irány fel a hegy! Hatalmas köd van, az orrunkig nem látunk, de amikor felérünk, kitisztul minden egy pár percre. Innen fentről belátni az egész csíki-medencét. Csendesen jövünk egy ideig lefele, aztán a fura zaj hallatára megállunk. A férjem bakancsa megadta magát, konkrétan szétszakadt, pedig nem is hordta sokszor. A parkolóban, miközben én zabfalatokkal etettem egy kutyust, megvált tőle. Nesze neked Columbia.

Miután itt egy órával később van és amúgy is korábban sötétedik, sietve indulunk a Gyimesi helyek közé Csángóföldre, az 1000 éves határhoz. A táj itt erősen megváltozik, a hegyek szúrósak, a fa kerítések szaggatottak, a falvak nevei számomra nem olyan kedvesek (pl. Hidegség). Mintha a 2. világháború rémtettei valahogy beszorultak volna ide a szűk völgyekbe. A határnál új emlékművek várnak minket a Rákóczi várnál, amik nagyon szépek, de a hely mégsem olyan barátságos most mint nyáron. Eltöltünk egy kis időt itt, aztán irány vissza Székelyudvarhely. Ajánlottak nekünk egy jó éttermet, a Retrót, de mi mégis a szokásos kis pizzériánkat választjuk a kedves pincérlánnyal. Mindig úgy járunk, hogy csak egy pár napra tudunk jönni, és amikor mennünk kell haza, már a következő ide utat tervezzük.

Itthon egyből ki akartam próbálni az ütőfát, de a hosszú út miatti hátfájás és idegbecsípődés miatt ágyba kényszerültem és a mézeskalácsok csak Advent 3. hétvégéjére készültek el. De megérte a várakozás, a szívek gyönyörűek és a minták is csodálatosan látszanak és emellett az iskolai tananyagot és a mézeskalács tételsort is volt időm bemagolni.

A fafaragó mester azt tanácsolta, hogy olyan receptet süssek meg, aminek kicsit keményebb a tésztája és amiben nincs térfogat növelő (szódabikarbóna vagy sütőpor). És a lelkemre kötötte, hogy nehogy kilisztezzem a formát. Csak olajozni szabad 🙂

Végül emellett a recept mellett döntöttem, ami kombinációja a Dédi családi és egy másik ütőfás receptnek:

  • 300 g liszt
  • 1 tojás
  • 1,5 kk fahéj
  • 1/2 kk őrölt szerecsendió
  • 1 csomag vaníliás cukor
  • 55 dkg vaj
  • 55 dkg cukor + 2 evőkanál víz
  • 90 g méz

Elkészítés:

Egy tálba kimérem és átszitálom a lisztet, hozzá keverem a fahéjat, szerecsendiót és a vaníliás cukrot. Közepére mélyedést készítek és bele ütöm a tojást. Egy kis lábasba teszem az 55 g cukrot és a 2 evőkanál vizet és felolvasztom a cukrot kis lángon. Figyelni kell, hogy ne karamellizálódjon és ne kristályosodjon ki! Amikor megolvadt, hozzá teszem a vajat és mézet. Amikor az egész felforrt, bele öntöm a lisztes keverékbe. Kicsit várok, hogy kézzel bele tudjak nyúlni a tésztába és pár perc alatt kézzel összegyúrom. Amikor már nem ragad a kezemhez és homogén a tészta, gombócot formálok belőle és a tálat letakarom, majd egy éjszakára hűtőbe teszem. Másnap kinyújtom (nem lisztezem alá a pultot, mert elvileg a tészta nem fog ragadni a vajban lévő zsír miatt) és a tésztát a formákba illesztem. Kifordítom, majd késsel körbe vágom a szíveket.

Ez könnyűnek tűnhet, de az első pár szívet újra meg újra meg kellett csinálnom, amíg rá nem jöttem arra, hogy mennyire kell belenyomi úgy a formába a tésztát, hogy ne is ragadjon bele és látszódjon is a minta, és persze ne legyen túl vastag a mézeskalács.

A szíveket sütőpapírral bélelt tepsire tettem és 170 fokon 10 perc alatt megsütöttem. Amikor kicsit kihűlt, dr. Oetker glazúrral kidíszítettem a szélét. Pár nap után egy pár darabot celofánba csomagoltam, mert karácsonyi ajándéknak megy, a többi pedig jelentem becsülettel elfogyott 🙂


 

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s