Sokan kérdezitek, Orsi te ezt hogy csinálod? Dolgozol, sütsz, suliba jársz, ott van a kislányod, a blog és még mosolyogsz is hozzá….
Ma amikor munkába menet a „Show must go on” számát hallgattam, beérett a szándék, és megírtam ezt a cikket, melyet régóta fogalmazgatok magamban.
Ez nemcsak rólam szól, hanem minden szuperanyuka társamról. Mert igen, mind SZUPERANYUK vagyunk!
Szuperanyu 6-kor kel, mint majdnem mindig (kivéve amikor korábban mert suliba megy, vagy süt, vagy csak simán már 4-től nem tud aludni) kis mezítlábas tappancsok közeledte ébreszti, vagy az óra. Nálunk hagyomány a közös kávézás-kakaózás, így amíg én kedvenc mogyorós Frei kávémat főzöm, addig a férjem kapszulás kávét készít, Annus pedig kakaót csinál magának – ez annyit jelent, hogy én megmelegítem a tejet, ő pedig beleteszi a kakaót, kevergeti, kóstolgatja, majd az egészet megissza, amitől persze azonnal megfájdul a hasa. Ez minden reggel megy, majd folytatódik egy kis has simivel, egy kis közös összebújós mese nézéssel vagy játékkal :).
Csinálok egy-két képet a tegnap esti sütésről (munka után 9 fonott kalács, 3 forma kalács és egy “női áldás” tönköly kenyér), gyorsan posztolom, majd elkezdem összepakolni a saját és a kislányom ovis cuccát (közben kattog az agyam – van nálam 4 csekk, de vajon hol a bankos token?…tankolni kell, nincs apróm, laptop tegnap este a másik autóban maradt, alvómacit nehogy itthon hagyjuk és ma torna óra is lesz az oviban, este megyünk anyósomhoz mikulásozni, előtte fodrászhoz kéne vinni Annust, 9-kor viszik el az autómat az irodából szervízbe és jajj, nem tudom hol vannak a tegnap sült kalácshoz a papír zacskók…2 megy az oviba, 7 az irodába, és jó lenne ha szegény férjemnek is jutna… ) Férjem SZUPERHŐS, ő sem unatkozik, lenyomja az aktuális show-t, Anna már a földön fetreng a nevetéstől, aztán gyorsan elkészül és fél 7-kor elmegy itthonról. Csodálom, hogy soha sehonnan nem késik el és mindig időben elindul. Mi 20 percet Barbie-zunk (közben becsempészek Annus szájába pár falat kalácsot és fel is öltözünk, beágyazok, csinálok 100 lebegő ülést mert pár napja nem tudtam megcsinálni a reggeli tornámat). Aztán ha ezen túl vagyunk, elszaladok zuhanyozni, öltözni, sminkelni. Közben Annus természetesen ki be jár a fürdőbe – az szórja rám az első szitokszót, aki még nem ült anyukaként nyitott wc ajtónál vagy nem zuhanyozott úgy, hogy közben a gyerek ott ül a fürdőszoba szőnyegen és beszélgetnek -, először még abban a ruhában amit én ráadtam. Másodszor fürdőruhában, harmadszor pedig tündér jelmezbe öltözve, pillangó szárnyakkal. „Anyu, mivé varázsoljalak”- kérdezi, mire mondom hogy „Pékké”. „Az tök unalmas, inkább legyél hajcsatt”… Az öltözést, fésülködést és hajcsatolást újrakezdjük, a tündér ruhát egy külön táskába tesszük mert délután abban akar menni a nagymamához. Sál, sapka, overál, váltás pulóver, torna cucc, alvó maci, nekem kaja, kalácsok, lakáskulcs, riasztó…közben csörög a telefon (a férjem az), de annyi a cucc a kezemben, hogy esélytelen hogy felvegyem. Beülünk az autóba, eszembe jut a laptop és a belépő kártya. Szuper, viszont a másik kocsi kulcsa a házban van. Vissza az egész…közben csörög a telefon (anyósom). Legalább Annus türelmesen vár az autóban. 🙂 Mindezen túl vagyunk, indulunk. Az autóból vissza hívom a férjem, aki nem csak szuperapu, de szuperférj is, mondja hogy a forgalmi nála maradt és anélkül nem fogják a kocsimat szervízbe vinni. Jön vissza, az ovi előtt találkozunk. Annus majd kiugrik a bőréből hogy megint látja az apukáját. Nagyon figyelek rá mindig, hogy az oviban ne egy kapkodás és ne stresszeljem a kislányom, el tudjunk rendesen búcsúzni. Mert olyan keveset vagyunk együtt ilyenkor és olyan fontosak nekünk a reggelek. Szóval titkos úton megyünk fel az épülethez, aztán komótosan átöltözünk, pisilés, kézmosás, fésülködés, még az óvó nénivel is ezt-azt megbeszélünk, aztán Szuperanyu startol. Rohan fel a felső ovi épületbe, mert ott rendeltek két kalácsot. Aztán rohan le a kocsihoz (az ovi domboldalban van, könnyű ott reggel a mínusz 3 fokban szaladgálni irodai öltözékben…). Kocsiba beülök, akkor látom hogy a maci a zsebemben maradt. Nem gond, a 60 méteres hegyi emelkedőn kb. 15 másodperc alatt felrohanok, beosonok hogy Annus ne vegye észre hogy visszamentem, aztán padlógázzal indulok be Leányfaluról Budapestre, hogy 9-re beérjek és még közben tankoljak is (ding-ding, nincs apróm, magamnak kell tankolni, mert bunkóság borravaló nélkül a kutassal tankoltatni az autót). Út közben felhívom a férjem (ez a reggel másik legjobb része…nem is olyan rég találkoztunk, de ennyi év után is mindig azt várom hogy beszéljünk és elmondjam azt a rengeteg sok dolgot ami azóta történt hogy elindultunk :)), aztán anyósomat, aztán a szüleimet. Aztán amikor mindezen túl vagyok, ránézek a mellettem lévő plakátra. A Gyermekétkeztetési Alapítvány plakátja, az van rajta, hogy egy gyerek azt játssza, hogy vacsoráznak. Mindig is szociálisan érzékeny voltam az ilyen dolgokra, karácsony környékén meg még jobban, ezért egy pár percig pityergek a világ dolgain. Hogy miért vannak ilyen nagy különbségek, hogy miért van hogy sok ember bármit megtenne, hogy gyermeke legyen, sokaknak meg nem kell a sajátjuk és otthonokba kerülnek. Pont tegnap olvasgattam Böjte Csaba oldalát amin szintén fél órát bőgtem… Most megint sírok. Aztán megállok tankolni, inkább a sírástól és nem a hidegtől piros az orrom, majd padlógázzal megyek tovább és 9 előtt 10 perccel elegánsan parkolok az irodában. Még végig hallgatom bömböltetve a Queen „Show must go on” számát és megállapítom, hogy az ember micsoda elképesztő dolognak van a birtokában. Freddy amikor már tudta hogy halálos beteg, azt énekli, hogy a show-nak tovább kell mennie.
(csak bömböltetve ér hallgatni: https://www.youtube.com/watch?v=t99KH0TR-J4)
A világ nem áll meg, bármilyen egyéni tragédiák vagy akár sikerek is vannak. Pár perc vagy egy nap, és minden megy tovább…Felállunk, vagy elbukunk, de a világ és a show megy tovább. Mások talán észre sem veszik… És ami megdöbbentő, csak rajtunk múlik, hogy valamit hogy élünk meg. Egy tragédiából tanulhatunk…egy váratlan rossz esemény akár egy jó dolognak lehet a kiváltó oka. Az én reggelem egy borzalmasan szétesett rohanás volt ez ami alatt nem jutott idő tornázni, hajat mosni és ami alatt majdnem mindent elfelejtettem? Vagy egy olyan, ami tartalmasan telt a kislányommal, ami közben hajcsatt lehettem, amikor a saját kalácsaimat vihetem az egyre bővülő vevőkörömnek, amikor ismét megbizonyosodhatok arról és örülhetek annak, hogy van egy férjem aki a társam és akire bármikor számíthatok. Panaszkodjak, hogy nincs elég időm sütni, gyakorlatra járni, nagy a nyomás a munkahelyemen, fáradt vagyok, nincs elég időm magamra, a férjemre, a gyerekemre, kicsit pufibb a hasam a kelleténél? Vagy örüljek annak, hogy van hol laknunk, hogy reggelente csodás a kert fagyosan, hogy van mit ennünk, meleg autóban ülök, van munkahelyem, azt tanulom ami érdekel, mindjárt itt a karácsony, alkalomról alkalomra jobbak amiket sütök, és szerencsére van annyi pénzünk, hogy idén is el tudjuk utalni az éves adományokat.
Mosolyogva kiszállok, elegánsan átnyújtom a laptopom és a táskám a vezérigazgatónknak, aki pont akkor érkezik és felajánlja a segítségét, én pedig viszem a kis kosaram teli kaláccsal. A liftben megbeszéljük a tegnapi konferencia részleteit, a recepción leadom a kulcsom 8.55-kor, majd ahogy megyek végig az irodában, kiosztom a kalácsokat azoknak akik rendeltek. Elégedettnek tűnnek, így én is az vagyok, leülök a helyemre, bekapcsolom a gépet, megvajazom a saját kakaós kalácsom és 9.00-kor kezdem a munkát. Na jó, még előtte kitűzök egy pár képzeletbeli kitűzőt magamra a ma reggel eltelt 3 óráért: SZUPERANYU, SZUPER SOFŐR, SZUPER PÉK, a nap hátralévő részében feltételezem leszek még SZUPER MANAGER, SZUPER FELESÉG, SZUPER MENY. De valójában semmi extra, csak pont annyi, mint bármelyikőtök!
Örüljünk annak ami van és legyünk hálásak, értékeljük magunkat és szeretteinket minden nap! Szép hétvégét mindenkinek!
Péklány leszek blog 