Mindig is boldog voltam sütés közben. De most hétvégén tapasztaltam meg milyen igazán az “örömsütés”. Amikor jó helyen, jó emberek vesznek körbe, segítenek, érdeklődnek, és együtt örülnek velem amikor kisül és elfogy a sok finomság.

Pénteken érkeztünk le Tihanyba, ahol már mindenki a szombati Levendula Fesztiválra készülődött. Mindig rácsodálkozok erre a parányi, ámde annál különlegesebb településre. Bárhonnan érkezünk, az maga a csoda! Most Füred felől jöttünk, de nem a part mellett mentünk fel, hanem a lenvendulás felől. Imádom a nádfedős házak keresztes kéményeit, és hogy minden ablakból valamelyik tavat látni lehet – vagy a Balatont, vagy a Belső-tavat, vagy a Külső-tavat. Egyik érdekesebb, mint a másik. Miután lepakoltunk, átsétáltunk törzshelyünkre, a Legendás Házba, ami idén még jobb lett mint tavaly. Barátok vártak minket finom lenvedulás sörrel, sok-sok kedvességgel. Annus kipróbálta az összes társast, megnézte a mesekönyveket, majd felásta a kertet. 🙂 Nekünk már a szemünk se rebbent, mert ilyenkor mindig eszembe jut amit a Dédi mondott mindig: elvan a gyerek, ha játszik. Aki olvassa a bejegyzéseimet rendszeresen, tudja hogy Annus egy örökmozgó, így tényleg örülünk ha van egy pár szabad percünk kettesben meginni egy jó sört.

Másnap reggel korán keltünk, mert a 11 órás nyitásra már szerettem volna kisütni a 100 levendulás brióst és a levendulás zabkekszeket. Izgalmas volt a Házban kávét inni bennfentesként a pult mögött, segíteni pakolni a székeket, és a konyhában egyedül sütni sok embernek, nem a megszokott körülmények között.

De ami a legjobb, hogy bár “egyedül” sütöttem, közben odajöttek a pultosok, a tulajdonosok, a férjem és Annus. Ott sertepertélt mindenki körülöttem és közben készültek a finomságok. A férjem, miután megállapította hogy úgy nézek ki mint egy falusi nyanya, szó nélkül hozta vitte a lemezeket (jó péksegéd lenne belőle!), tojásozta a briósokat és kezelte a kemencét, figyelte az időt és a hőfokot. Közben Annus mintha a Legendásba dolgozna, tányérokat hozott-vitt és a tegnapi kertásást most fa gyógyítással fejelte meg. Ami pedig igazán szuper volt, hogy mindenki tette a dolgát, lelkesen, szeretettel, büszkén. A tulajdonosok pont ugyanúgy, mint az alkalmazottak, tettre-készek és önzetlenek. Keresik a vendégek kegyeit és tényleg arra törekszenek, hogy valami értékeset adjanak a világnak. Jó volt nagyon itt lenni, ennek az egésznek a részese lenni 🙂

Miután megvoltunk a sütéssel (szerencsére minden jól sikerült) lesétáltunk 45 fokban a Belső-tóhoz megnézni a vásárt. Lefelé még jó volt, visszafele már annál nehezebb…

Persze lent azonnal tele lett a táska új szerzeményekkel, az epreket és a kis tündért nem lehetett ott hagyni. Férjem szerint pont ugyanilyen az összes többi, ami otthon a kertben van, de természetesen ez nincs így. 🙂 Ittunk levendula szörpöt és vettünk levendulával kitömött szivecske párnát, mert az kötelező. Ha Provence-ban kötelező ilyeneket venni, akkor itt meg aztán pláne!

Délután még visszamentünk a Legendásba egy Tikkadt szöcskéért, meg persze az Ankrasrumért – ami simán bedagasztott 100 briósra való tésztát -, aztán elindultunk haza, hogy a tömeget elkerüljük. Az út széléről láttuk, ahogy a levendula mezők 2/3-a már “üres”, a sok lelkes levendula szedő már begyűjtötte a sok virágot. Mi nem szedtünk, mert van otthon 40 tő levendulám, amit ma le is szüreteltünk, de szigorúan csak azután hogy a kovászos tésztát eltettem érni, és miután az új szerzeményeim helyét megtaláltam. 🙂

Aki szereti a levendulát és bírja a meleget és a sok embert, az mindenképp jöjjön jövőre a  Levendula Fesztiválra!

Sok szeretettel,

a Péklány