Szóval az úgy volt, hogy hazajöttünk a nyaralásból és én úgy terveztem, hogy írok egy jó kis úti beszámolót arról a fantasztikus 10 napról Olaszországban. Megírom, hogy milyen volt a Comoi-tó, a Cinque-terre és Verona. Hogy minden idők legjobb nyaralása volt ez az 5 éves kislányunkkal, akivel idén először sikerült úgy eltölteni 10 napot, hogy nem maradt ki az éttermezés, borozás és az esti programok, sőt kifejezetten örült a 2 naponta változó szállásoknak és a tengeri csápos étkeknek. Hogy „hiszti-kriszti” itthon maradt, helyette volt hármasban alvás, sok móka és kacagás, sőt még felnőtt idő is. Hosszasan szerettem volna fejtegetni, hogy a férjemmel az esti borral kísért beszélgetések arról szóltak, hogy a mi nagy boldog időtöltésünk ellenére valami megváltozott Olaszországban. Is. Szinte alig van olasz autó az utakon, az olasz nőket kevésbé-, de a fiatalokat már abszolút nem lehet messziről felismerni az igényességükről, a kávé és a fagyi már nem 1 euró, de ami furcsább – napok teltek úgy el, hogy mi voltunk az egyetlen gyerekes család egy-egy hotelben vagy akár egy egész turista hajón. A tolakodó francia, kanadai és amerikai turistákon kívül még a személyzet sem volt kedves annyira Annussal, mint ahogy azt az ember a taljánoknál megszokta. Kiégett, tehetős, idős ámde annál boldogtalanabb emberekkel van tele Észak-Olaszország, akiket zavar a gyerek zsivaly. Bízom benne, hogy ez csak a kiemelt turista helyeken van így, ahol mi most halmozottan előfordultunk és hogy lesz még olyan idő, amikor Veronában a belvárost nem kell beton kordonokkal őrizni a gépfegyveres kommandósoknak. Csak ha nincsenek gyerekeink, nincs jövőnk…

Aztán hétfőn elkezdődött a nagybetűs Munka. Életünkben először nem úgy, hogy a fene egye meg be kell menni az irodába, hanem Csabával együtt már alig vártuk hogy menjünk. Hiszen a saját hely, az más. Izgulva adtuk át a fiúknak az ajándékot amit hoztunk, és alig vártuk az élménybeszámolót, de nem a sajátunkat – hiszen nagyon sok minden történt a pékségben 10 nap alatt. Aztán teltek a napok, felvettük pillanatok alatt a fonalat, jött a sok szervezni való, a Legendás megnyitó Tihanyban, férjem édesanyja a zarándok vonattal csütörtökön indult Csíksomlyóra Babbához, és itt volt a pünkösdi hétvége, ami önmagában őrület nálunk még úgy is, hogy csak pénteken és szombaton voltunk nyitva. Egy-egy ilyen nap több száz előrendelésünk van és a nem előrendelős vendégeket is ki kell szolgálni. És mi ezt a kemény hétvégét megspékeltük, egy csapatépítő péntek esti borvacsorával a Petrányi Borteraszon. Mert nem minden nap jön Laár András előadni egy ilyen, minden értelemben remek helyre. Fantasztikus ételek, finom borok, pazar kilátás, szuper csapat. 🙂

Értem ezalatt mind a vendéglátó Petrányi csapatot, mind pedig a most kivételesen vendég üzemmódba átálló, immáron 6 fős Péklány csapatunkat. Megünnepeltük a bővülést, hiszen most már 3 lány és 3 fiú dolgozik a pékségben. Csaba, Péter (pék) és Bence (pult) mellé létszámban felzárkóztunk mi lányok is: Eszter a pultban, Rami a pékségben, én meg felváltva kint és bent dolgozok.

Múlt hét csütörtökön már tudtam, hogy a hosszú cikk az utazásról sose fog megszületni, de szerencsére mondhatom azért, mert azóta lett még vagy 6-8 új témám. Órákon át tudnék írni a nyári füredi életről, hogy milyen bringával menni a pékségbe reggel az Arácsi úton, hogy milyen izgalmas a szezon indulás, hogy milyen lett a teraszunk, vagy akár arról hogy felmentem autóval Tihanyba és milyen csodálatos volt hogy nem jött szembe senki és az egész vidék az enyém volt. És csak bízom benne, hogy kicsit több időm lesz mostanában mindezt megírni.

Péntek este terveink szerint kis csapatunkkal közösen mentünk volna fel a Szitahegyre, szigorúan azután, hogy nálunk otthon koccintunk a másnap piacra kerülő Levendulás Sörpárlattal. De hát ez elmaradt, mert a csapat egyik fele a pékek – igaz „gyütt-ment” fürediek (na ez is megérne egy jó kis bejegyzést) eltévedt a hozzánk vezető úton és a koccintás helyett majdnem Csopakig kellett értük menni autóval.

De végül időben érkeztünk a rendezvényre és a Borterasz sokadszorra is lenyűgözött minket. Valami elképesztően gyönyörű látószögben terül elénk innen fentről a Balaton. A mandulafák, a Mérmű-házak, a sok szőlő és maga a természet lenyűgöző itt fent.

Az asztalunknál 3 ismeretlen, ámde annál szimpatikusabb lánnyal ültünk együtt – muszáj volt megszólítanom őket, egyrészt mert ismerősnek tűntek, másrészt mert modern kékfestő ruha van rajtuk, ami a gyengém. De hát hova vennék fel én egy ilyen elegáns kékfestő ruhát mostanában…

A finom előétel (szuper kenyér…:)) és rozé után Gergő, az este házigazdája sajnálattal bejelentette, hogy Laár András nem tud részt venni az estén. Olyan komoly arccal mondta, hogy egy pillanatra elfelejtettem, hogy egy vicces-borozós estére jöttünk. Merthogy nem Laár András jött, az igaz. Helyette Besenyő Pista bácsi érkezik a konyhából a maga megszokott járásával és harsány hangjával. A nyüzsis hét közben nem volt időm előre azon gondolkozni, hogy vajon milyen lesz az este. De a végeredmény minden várakozásomat felülmúlta. Miután elfogyasztottuk a mennyei második fogást és Pista bácsi megállapította, hogy itt fent senki sem „nooormális” és hogy „a semmi az nem nincs, hanem van”, civilben jött a vendégek közé és egy nagyon jó, komoly beszélgetés vette kezdetét.

 

Szó esett régi utakról, zenekarokról, élményekről és természetesen vallásról. Laár András buddhista. Mondanivalója komolyan lenyűgözött. Nem is feltétlenül az, amit mondott, hanem ahogy mondta. A humor gyógyító hatású. Elmesélte, hogy hány és hány ember gyógyul meg a nevetéstől, vagy akár attól, hogy a számára létező démonokat kifigurázzák. Abban a pillanatban, hogy kinevetjük és viccet csinálunk abból, amitől félünk vagy azokból az emberekből akik terhesek számunkra, már meg is szűnik az a nyomasztó érzés, helyette marad a felszabadult nevetés és a nagy megkönnyebbülés. Az ember ezt tudja, érzi, de egy humorista szájából azt hallani, hogy ő gyógyító céllal nevetteti meg a fél országot, fantasztikus! Aztán egyszer csak hátrább lépett a fedett teraszról, felnézett a csillagos égre ezen a festői helyszínen és a legkomolyabban kérdezte, hogy komolyan van itt bárki, aki azt hiszi, hogy csak ez a kis földi „szaros” életünk létezik? Komolyan van valaki, aki elhiszi, hogy mindezt a sok csodálatos dolgot a földön nem Isten teremtette?

.

Mindezek után pedig mantrákat énekelt nekünk egy szál gitárral. Gyönyörű dallamokban idézte meg először a mesterét, majd a második mantrában áldást kért a jelen lévő hölgyekre. Mert mindegyikőnkben lakik egy istennő is…Fújt a langyos szellő, világított a hold a Balaton felett, messziről látszott a Csopaki-öböl és a templom. Engem, akit sokat foglalkoztatnak a vallási kérdések és az Isten keresés, elgondolkoztatott ismét, hogy minél inkább képes az ember a dolgokat egy kicsit feljebbről nézni, annál inkább rájön, hogy mindegy egy irányba mutat és csak a szeretet, az igazság felvállalása és a mások felé forduló önzetlen segítség az, ami az egyént többé teszi, amivel nyomot hagy maga után és ami az egész emberiséget előre viszi.

A művész úr egy új arcát mutatta nekünk, ami messzemenően több, mint egy humoristáé, egy zenéé vagy egy vallási emberé. Hiszem, hogy aki megtalálja ég és föld között magát a rendszerben és harmóniában él mindezzel, az teljes, egész boldog emberként éli le az életét. Én személy szerint nagyon sokat kaptam ettől az estétől és remélem, hogy minden más résztvevő is. Ezúton is köszönjük a művész úrnak a remek előadást és az áldást, a Petrányi csapatnak pedig a szervezést.

Sok szeretettel,

A Péklány