Három hete, amikor a legnagyobb hajtás és fennforgás volt a könyv megjelenése előtt, egy kedves törzsvásárlóm megkért, hogy a szakmák napján menjek el hozzájuk az óvodába és tartsak egy kis előadást a kenyérről a kicsi- és a középső csoportnak. Akármennyire zsúfolt időszak is volt, nagy örömmel vállaltam el a feladatot. Nagyon szeretek beszélgetni a kenyérről minden korosztállyal. A beszélgetések közepette a házipékek felkészült szakmai kérdéseit pont annyira szeretem, mint a kezdő sütőkét, de ami igazán lenyűgöz mindig, az a gyerekek tiszta tekintete és őszinte kiváncsisága.

A megbeszélt időpont előtt pár nappal a telefonom elfogyott a több gigás internet keret, ami sok bosszúságot okozott a könyv leadásának időpontjában. Még többet, amikor rájöttem, hogy bármennyire is sikerült megismernem a környező településeket, nem találok magamtól egyből oda a felsőörsi óvodába. Persze egész úton ostoroztam magam, hogy megint nem sikerült időben elindulnom. Utálom, de vállalom: késős lettem. Képtelen vagyok időben elkészülni. Akár itthonról indulok, akár a pékségből, mindig elszüttyögöm az időt. Arra se számítottam, hogy nem tudok majd telefonos segítséget kérni, mert az úton a térerő is elmegy néha. Maradt hát a jól bevett régi módszer: a dührohamom után megkérdezem a helyieket. Felsőörs egy varázslatos kis település, ahol valahogy eddig nem vezetett még át az utam. Csodálatos épületek, különleges fekvés, őszi levelek színkavalkádja, és a régi templom a falu közepén, a buszmegállóban pedig egy kedves néni, aki végül útba igazított.

Az óvoda rendkívül modern épületébe belépve nem a “megszokott” közeg várt. Az ablak előtt kis kemence, benne tűz és péksütemények. Mindenhol szorgos kis pékinasok nyüzsögtek. A galéria alatt kis pékség, megannyi kis kakaós csigával, kiflivel, és egy kis kasszával. A gyerekek lelkesen sorolták, ki a pék, ki a boltos, ki a szállító. Aztán jött a többi csoport (a nagycsoport is, akinek idő közben lemondta egy másik pékség a látogatását), szépen fegyelmezetten, libasorba, egymás kezét fogva. Sok kis emberke érkezett, csillogó szemmel. A látogatást egy kis ismerkedéssel kezdtük. A gyerekek meglepően sokat tudtak a búzáról, a kenyérről, és a pékszakmáról, és elmondták, hogy sokan segítenek otthon a sütésben. Minden ilyen alkalommal visszaigazolást kapok, hogy ezeknek a kis lelkeknek nem kütyükre és tv mesékre van szükségük. Közös, minőségi időre, beszélgetésre, és kézműveskedésre – legyen az sütés, varrás, rajzolás, gyurmázás. Ettől okosodnak, ebből tanulnak, ettől ügyesedik a kezük, a látásuk, a beszédük. Így lesz szépen lassan feladatuk a családban (mindenkinek a maga életkorának megfelelő szinten), ettől lesz fontos az ő szerepük, segítségük.

A program legérdekesebb része a gabona őrlés volt, a sok kezecskébe csak úgy hullott bele a langyos frissen őrölt liszt. Megbeszéltük, hogy mitől jó egy kenyér, mi az a kovász, és megnyugodtam, mert a legnagyobb kedvenc még mindig a kakaós csiga.

A program végén igazi meglepetéssel készültek az óvónénik és csoportjaik. Szépen sorban, egyesével elmondták nekem az előre megtanult, kenyérrel kapcsolatos kis mondókáikat és verseiket. Nem is gondoltam, hogy ennyit készültek erre a látogatásra. Csak álltam kint a három csoport előtt, ők pedig szavalták a megtanult sorokat. A “töröm-töröm a mákot” ismertem, de a nagycsoportosok versét életemben először hallottam és muszáj volt elmorzsolnom egy-két könnycseppet.

“Mindennapi kenyeredet gyúrom össze. Látod?

Úgy, ahogy a jó Istenke egykor a világot!

Szeretetem, ügyességem ott lesz a kenyérben,

Nem is hinnéd, mi lakozik két kis pék tenyérben.

Nem félek én a munkától, megfogom a végét,

Aki etet, aki táplál, az teremthet békét!

Mindennapi kenyeredet meg is sütöm. Látod?

Ezzel fogom jobbá tenni az egész világot!”

Szívből szólt a kis versike. Az övékből az enyémbe. Az enyémből a világéba. Hálásan köszönöm a látogatást az óvónéniknek, gratulálok a munkájukhoz, és persze köszönöm a gyerekeknek, akik ilyen nagy szeretettel fogadtak. Az élményt és a versikét örökre a szívembe zártam. A látogatás után leültem a templom előtt és csak mosolyogtam. Micsoda hülyeség volt dühöngeni út közben a késésen, a telefonon, a bármin, miközben ilyen fantasztikus élményben volt részem. Köszönöm.

Sok szeretettel:

a Péklány

UI – egy kisfiúval, Danikával különösen összebarátkoztam. A végén a kezembe nyomott egy kakaós csigát, amit ő készített nekem. Én pedig egy marék búzát tömtem a zsebébe (ezúton is elnézést kérek az anyukájától),  megígérte megőrzi, és elteszi emlékbe, mert ha felnőtt lesz, úgyis pék lesz. Úgy legyen.