Uncategorized

A „nyugger” 6-os kalácsot fon

Megdobbant a szívem, amikor a Volvo-nál lévő kapcsolattartóm értesített, hogy a nyereményjátékot (melynek fődíja egy velem eltöltött nap a pékségben, melyhez a Volvo egész hétvégére biztosít egy autót), Dankó Judit lett.

Judittal még a könyvbemutatón találkoztam. A második sorban lelkesen integetett amíg beszéltem, majd amikor dedikálásra került sor, gyorsan kiderült hogy egy komoly házipékkel van dolgom. A hölgy és barátnője Mohácsról jöttek a bemutatóra, ami nagyon megtisztelő volt számomra. Valahogy a neve és az arca megragadt az emlékezetemben, így amikor megláttam az emailben a nevét, nagyon megörültem.

IMG_3200

Telefonon, egy jó beszélgetést követően egyeztettük az időpontot, melyet mindkettően izgatottan vártunk. Hozzánk a pékségbe (persze a médián kívül) ritkán jönnek be „civilek”, így én is kíváncsi voltam, vajon mihez engedhetem majd hozzányúlni vendégünket, hiszen ami a műhelyben készül, az bizony utána megy ki a boltba.

Judit és keresztfia csütörtök délután érkeztek meg. Ittunk egy finom kávét, és megbeszéltük a másnap hajnali kezdés részleteit. Abban maradtunk, hogy 4-re megyek érte. Judit, büszke arra, hogy mohácsi, így Csabát és engem egy-egy busójárásos pólóval, Annust pedig egy gyönyörű maszkkal lepett meg.

IMG_3202

Késős vagyok, de Judit karakteréből láttam, hogy ő nem az, így reggel 5 perccel a megbeszélt idő előtt érkeztem a panzióhoz. 3.58-kor felgyulladt a lámpa, és Judit sietős léptekkel jött ki az épületből. „Nem kell sietni”- szóltam neki, mire ő teljesen értetlenül nézett rám, „nekem ez a sztenderd tempóm” – válaszolta. „Jó kis kezdés” – gondoltam.

Juditnak határozott elképzelései voltak arról, hogy mit szeretne kipróbálni, megnézni és megkérdezni. 4 óra 10 perckor teljesen szakszerű munkaruházatban, fertőtlenített papucsban és sapkában „lepacsizott” Péterrel és neki is álltunk a munkának. Nem mintha amúgy a hajnalok csendesen telnének, de Judit sztorijai és személyisége extra lendületet hozott hozzánk. Elmesélte, hogy nyugdíjas, 3 szép gyermek nagymamája, a nyugdíj mellett könyvelőként dolgozik, és minden szabadidejében utazik, na meg persze süt. 64 évesen egy igazi világutazó lett, amit azóta engedhet meg magának, hogy nyugdíjas. Csak sorolta a helyszíneket, ahol járt. Mi egy idő után megkértük, inkább azt mondja, hol nem volt még. Sokat utazik csoporttal, és van, hogy csak valamelyik unokájával kettesben (le a kalappal!), és az is előfordul, hogy csak a lányaival, csajos utat szerveznek. Judit olyan lelkesedéssel beszélt ….nos sorolhatnám, de úgy általában mindenről. Egész végig mosolygott a szeme és ragyogott. Annyira buzog benne az életkedv, a lendület és az optimizmus, hogy irigylésre méltó. Olyan gyorsan mozgott, hogy mire kettőt pislogtunk, már az üzem másik felén volt. Csak sorolta, hogy a közeljövőben milyen pék kurzusokra megy, mert persze imád sütni és főzni. Természetesen van kovásza és a képek alapján, amiket mutatott, nagyon tapasztalt házipék.  Öniróniája irigylésre méltó. Kemény csaj, egy szó panasz nem hagyta el a száját, pedig hirtelen belecsöppenni egy 30 fokos pékségbe, ahol a kemencék ontják az emberre órákon át a meleget, bizony keveseknek megy ennyire könnyen. „Üres” időben azonnal mondta, “adj egy söprűt, Orsi!”. Persze, mit is várhattam volna, hiszen pont előtte mesélte, hogy 2 éve még lekajakozott egyszemélyes hajóval Mohácsról Belgrádba…Hogy hogy jött haza? A veje ment érte kocsival, akinek megadta a GPS koordinátákat, hogy hol keresse. Judit egyszerűen zseniális!

IMG_3171

Egy bemutatás után profin rakta el a kifliket (első alkalomra 120-at), formázta a kenyereket, és ami a legmegdöbbentőbb volt számunkra, a 6-os kalácsot úgy fonta, mint az álom. Amikor kiállt a tésztánk (kész volt a dagasztás), Judit bátran állt neki a felbömbölyítésnek, majd az érési idő kivárása után, amikor mondtam neki, hogy 6-ossal fonjuk a kalácsot, megjegyezte, hogy bizony azt már rég font, egyet mutassak. Nos, egyet mutattam, aztán térültem fordultam, és mire visszanéztem, Judit már a 3. kalácsot fonta. Összenéztünk Péterrel. Judit pedig harsányan felnevetett: „Ba…ki, a nyugger itt megfonja nektek a kalácsot, mi?”. Kipukkadt belőlünk a nevetés. Merthogy, igen…

IMG_3176

IMG_3175

Elmeséltem Juditnak, hogy amikor valaki álláshirdetésre jelentkezik hozzánk és utána eljön próbanapra, gyakran előfordul, hogy nem tud 6-os kalácsot fonni. Nemhogy ilyen szépet és ilyen tempóban.

Szintén többször rácsodálkoztunk arra, hogy bátran lehet neki feladatot adni. Hogy miből fakad ez a furcsa gondolatom? Miért is ne lehetne valakinek feladatot adni? Ennek a gyökere egy sokkal mélyebb, nagyon komoly társadalmi és generációs problémában ered. Mi vendéglátósok egymás között szókimondóan vállaljuk, a mostani generációval nagyon komoly probléma van. Ha egy fiatal eljön hozzánk próbanapra, a legalapvetőbb dolgokkal problémája van. Természetesen nem szeretnék senkit megsérteni, főleg nem általánosítani, így hát akinek nem inge, ne vegye magára. De látunk – nem tudjuk nem látni – egy nagyon durva trendet. A mai huszonévesek nem tudnak tojást felverni, nem tudnak mosogatni, nem ismerik a tisztítószereket, a szivacsokat, de persze mindegy is, mert nem szeretnének mosogatni, mert hiszen lepattog a körmük. Előfordult, hogy egy életerős fiatal munkavállaló, amikor megkértem (mert meg kellett), hogy mosogasson el maga után, azt mondta neki fáj a háta és alacsonyan van a mosogató. „De hát, jársz konditerembe és súlyokat emelsz” – mondtam. „De ott van rajtam védőöv” – válaszolta a legnagyobb természetességgel…Van aki még soha nem pucolt krumplit, nem sütött sütőben alufólia alatt sütőtököt, és van akinek nem természetes az, hogy egy nő kezéből előzékenyen kiveszi a nehéz dolgokat. Merthogy nem is látja, hogy a másik mit csinál. Néha még a söprű vagy a felmosó helyes megfogása is problémát okoz. Előfordult, hogy valaki nem tudta, hogy a krumplipüré nem porból készül. Ehhez képest hol jön még a hatos fonás…

Erre itt van a mi Juditunk, akinek egyszer sem kellett elmondani, hogy mennyi sajt vagy tökmag kell a perecre, vagy hogy hogyan kell szépen egy péksüteményt letojásozni, és nem kellett megmondani neki, hogy mit csináljon, mert a szemével folyton a következő munkát kereste. Fél szavakból megértettük egymást. És, igen…nem féltem rászólni, ha valamit nem tökéletesen csinált. A vendéglátásban sokan rászoktak, hogy nem mernek a fiatalokra rászólni, mert megsértődnek, és másnap már nem jönnek. Inkább elnézik, ha valamit nem jól csinálnak, ha késnek, ha hibáznak, ha lusták, ha munkaidőben támasztják a pultot és a telefonjukat nyomkodják, ha nem megfelelő a ruházatuk, ha nem szépen szólnak a vendéghez. Gyakran inkább megcsinálják a munkát helyettük, extra ígéreteket tesznek, csak jöjjenek be dolgozni másnap is. Ugyanis elképesztő szakmunkás hiány van. Nemcsak szezonban, hanem úgy általában. A fiatal generáció számára nem vonzóak a szakmunkák. Senki nem akar pék, hentes, zöldséges, kertész, villanyszerelő vagy ács lenni. Vagy ha igen, akkor kezdő fizetésnek olyan igényeket jelölnek meg, mint amit 6-8 év multizás után kerestem középvezetőként, hatalmas felelősséggel. De mondjuk a söprés még nem megy nekik, vagy a postán nem tudnak feladni egy csekket.  A probléma sokrétű és persze nem csak ők maguk a hibásak a kialakult helyzetért. Szülőként látom, hogy néha bizony a legjobb szándék a legrosszabbhoz vezet, ami magából az emberi természet sajátosságából ered.

A szakmák fejlődésének egyetlen gátja az utánpótlás hiány. Lassan nincsenek órások, ékszerészek, kevés a varroda. Sokan már egyáltalán nem tudnak kinyitni, mert nincs aki dolgozzon. Nekünk, pékeknek, henteseknek, cukrászoknak és az adott szakma képviselőinek közös feladatunk, hogy példamutatással a szakmáinkat újra vonzóvá tegyük. Hogy megmutassuk, valódi értéket teremtünk, és rávilágítsunk, ha nincs aki tetőt csináljon, aki kenyeret süssön, aki lekvárt főzzön, akkor egy idő után nem lesz semmi. Ha nincs aki az órát megjavítsa, a zippzárt kicseréje, akkor lehet mindent kidobni (pedig a zöld szemlélet nagyon trendi…), és újat venni. Marad majd a sok mesterséges tartós étel, a gépi munka, és a sok lelketlen áru, amitől aztán megbetegszik mindenki.

Sose rejtettem véka alá, hogy a szakmunka sokkal több verejtékkel jár, és sokkal keményebb, mint az irodában ülni. De a megbecsülés nem összehasonlítható. Micsoda érzés, hogy mi vagyunk a pékek, XY az ács, Z az asztalos, ZS pedig a szőlész. Nem egy hatalmas gépezet N-200-adik eleme vagyunk, hanem egy 5 fős gépezet motorja, kuplungja, vagy esetleg a kormányos. Hogy rá tud mutatni, ezt én főztem, én sütöttem, ezt a tetőt, vagy bútort, netán ezt az üveg bort én készítettem. A fiatalok hírnévre és sikerre vágynak, de kérdem én, hogy lehet sikert elérni úgy, ha nem hajlandóak érte dolgozni?

Sok üzenetet kapok, melyben elhangzik, hogy milyen jó neked Orsi, te „influencer” vagy. És én mindig kérdezem, hogy el tudjátok képzelni, hogy a „nagy” influencerséghez az is hozzátartozik, hogy hátul a wc-t pucolom, 15 kilós vödröket cipelek, néha remegő kézzel, hogy mindig rövid a körmöm, a kezemen égetések vannak, és évek óta nem aludtam addig, ameddig szerettem volna? Mert ez is hozzátartozik a csillogáshoz.

Nagynevű helyi éttermek tulajdonosai a nyár esti házibulin elmondják nálunk, hogy a séf mellett gyakran a mosogatónéni a második legfontosabb ember. Nélküle nem lehet kinyitni.

És már rég nem igaz, hogy a szakmunka alulfizetett. Pont annyit visz haza egy kezdő pincér vagy pék, mint egy kezdő marketing asszisztens, egy teremfőnök pedig annyit mint egy irodai manager, aztán persze határ a csillagos ég. Mégsincs aki dolgozzon.

Na de térjünk vissza a mi Juditunkra, aki délelőtt 11 körül ült le először, hogy megpihenjen. Elégedett mosollyal mondja, hogy amit szerette volna, azt megnézte, megtanulta, és bizony jólesően, de elfáradt. Unokaöccse is megérkezett már érte, így hatalmas ölelkezések közepette elbúcsúzunk tőle. Az utolsó percben is nyom még két olyan sziporkázó poént, hogy az késő délutánig kitart.

IMG_3186
Judit kedvence, a leveles túrós-ribizlis párna. Ő formázta, töltötte és kente!
B4A4A474-7247-40FE-8A97-F8439D0B6E52
Judit, a mi “nyuggerünk”. Soha jobb munkaerőt 🙂

Ha belegondolok, milyen nyugdíjas kort szeretnék, azt hiszem ilyet. Tele jókedvvel, életigenléssel, folyamatos tanulással, utazással, örömmel. Hogy én is harsányan azt tudjam mondani, „Na most tátsátok a szátok fiatalok, a nyugger hogy fonja a hatos kalácsot”.

Azt hiszem, jól járható út lenne helyenként az idősebb generáció alkalmazása. Aki örül, hogy dolgozhat, örül, hogy meg van becsülve, és viszont. Nem én találtam fel a spanyol viaszt, Frei Tamás is pont ilyen hölgyeket keresett egy időben. Olyan háziasszonyokat, akiknek a gyerekei már kirepültek, akik szépen vezetik a háztartásukat, ezért látnak a pályán – akár a front vonalban, akár hátul a konyhán, műhelyekben. Akik szeretnek tiszta környezetben tisztán dolgozni, akiknek van már kellő élet-és persze háztartás vezetési tapasztalata. Persze ilyen esetekben csak részmunkaidőben lehet gondolkozni, de könnyen lehet, hogy ez nem olyan nagy kompromisszum.

Köszönjük Judit a példamutatást, az életszemléletet amit megmutattál nekünk. Várunk mindig szeretettel!

IMG_3180
“Nagyon ügyesek voltunk”  – mondta nekem Judit és megölelt. “Azért én is itt voltam!” – mondta Péter némi vicces sértődöttséggel a hangjában. Fogtunk az oldalunk a nevetéstől mind a hárman. Szuper kis csapat voltunk! 

 

 

A „nyugger” 6-os kalácsot fon” bejegyzéshez 2 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s